Az égbolt védelmében

A majdani megakonstellációk műholdjainak még csak csekély töredéke kering a Föld körül, a vita máris fellángolt, milyen károkat okoznak a profitot hajszoló cégek a tudományos kutatásnak.

Portálunkon már többször szerepeltek – és nem kell nagy jóstehetség annak kimondásához, hogy még sokkal többször fognak szerepelni – a tervezett megakonstellációk és az azokkal kapcsolatos aggályok. Ezúttal egy, a The Space Review portálon közelmúltban megjelent véleményt ismertetünk, erőteljesen rövidítve. A megállapítások az eredeti cikk szerzője, Arwen Rimmer véleményét tükrözik.

A rendteremtésre irányuló erőfeszítések ellenére vadnyugati állapotok kezdenek eluralkodni a világűrben, aminek először a csillagászok isszák meg a levét, de kétség sem férhet hozzá, hogy később, a Kessler-szindrómának „köszönhetően” a műhold-üzemeltetők is. Pedig erre is vonatkozik az ENSZ 1967-es Alapelvszerződése (Világűrszerződés, OST, Outer Space Treaty), amelyhez mára száznál több ország csatlakozott. Bár az egyezmény megalkotásakor a műholdak katalógusa egyetlen papírlapon elfért, a megállapodás szelleme tiltja mások tevékenységének zavarását.

A világűrre még nem lehet kitenni a „megtelt” táblát, a zavarás ténye azonban máris fennáll. Jelenleg mintegy 2000 működő műhold kering a Föld körül, az űrszemét darabjainak száma viszont több tízezer, attól függően, hol húzzuk meg a mérethatárt. A helyzet azért állhatott elő, mert a múlt században semmiféle, erre vonatkozó szabályozás sem létezett (bár azóta szabályozás már született, de utólag nehéz eltüntetni a szemetet). A biztonságos űrtevékenység folytatásához olyan szintű követésre és irányításra lenne szükség, mint amilyent a légtérben használnak.

A szemét eltakarításának reménytelenségét illusztrálja, hogy az ESA 2030-ra szeretné elkészíteni automatikus űrszemét-eltávolító műholdját, azonban ha a SpaceX, az Amazon, a OneWeb és a Telesat megakonstellációkra vonatkozó tervei valóra válnak, addigra már mintegy 50 000 műhold fog alacsony Föld körüli pályán (LEO) működni. Ráadásul ehhez hozzászámíthatjuk, hogy előbb-utóbb Kína is LEO-ra állítaná a maga 40 000 darabosra tervezett flottáját. Nehézséget jelent, hogy az OST és a világűrjog más eszközei nem szankcionálnak, sőt, mivel az OST kimondja a világűrben a tulajdonszerzés tilalmát, ezért az űrnek „nincs gazdája”, a szereplők csak mérsékelten érzik felelősnek magukat a káros tevékenységért, az erősebb szereplők pedig azt tesznek, amit csak akarnak. Nincs például semmiféle korlát arra, hogy egy ország vagy magáncég hány műholdat üzemeltethet LEO-n, mint ahogy az űrszemét mérséklésére és eltakarítására is csak ajánlások léteznek.

A Starlink második 60-as adagban pályára állított műholdjai libasorban vonulnak át novemberben a Cerro Tololo Obszervatórium (Chile) egén. (Kép: Clarae Martínez-Vázquez)

A csillagászat vonatkozásában a sajtóban elsősorban a Cerro Tololo Obszervatórium (CTIO) szerepelt, de a megakonstellációk még súlyosabban érintik a még nem is működő távcsöveket, például a Vera Rubin Obszervatóriumot (VRO, korábbi nevén LSST, Large Synoptic Survey Telescope), amely 2022-ben kezdhet működni, és a tervek szerint nyolc naponként végigfotózza a teljes égboltot. A felvételekre kerülő műholdnyomok különösen az éjszakák elején és végén (amikor a műholdakat még/már megvilágítja a Nap) kiesést okoznak, rontják a felvételek minőségét, nehezítik a kiértékelést, az anyagi veszteségről nem is beszélve. (Az óriástávcsöveken egy óra távcsőidő értéke több ezer dollár.) A műholdak rádióadásai (elsősorban a rádiócsillagászat számára fenntartott frekvenciákra „beszivárgó” felharmonikusok) zavart okoznak a rádiócsillagászati megfigyelésekben, noha ezen a területen a Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) igyekszik rendet tartani, mivel itt legalább létezik a szigorú szabályozás. A geostacionárius pályán keringő műholdak már eddig is zavart okoztak, de ez kezelhető szinten maradt, mert a zavaró forrás mindig az égbolt ugyanazon pontján maradt. A LEO-n keringő óriás flották esetében a zavar forrásai viszont folyamatosan mozognak.

Szabályozásra tehát nagy szükség lenne az optikai tartományban is. A szerző egyik javaslata szerint erre az ITU-t lehetne felkérni, mert az ő rendszerük az elektromágneses spektrum más tartományában jól működik. Ugyanakkor a NASA-tól is elvárható lenne, hogy lépjen ez ügyben, a NASA azonban egyelőre vonakodik ezt megtenni, mondván, hogy a probléma más kormányzati szerveket is érint, a NASA viszont nem léphet fel az egész kormány nevében. Ugyanakkor a műholdflották üzemeltetői kinyilvánították, hogy nem szeretnék zavarni a tudományos kutatást, a nemes szándék persze csak akkor ér valamit, ha meg is valósulna. A csillagászok mindenesetre elsősorban a NASA-tól várnának határozott fellépést. Ugyanakkor a szolgáltatásokat tervezők az internetet olyan közjónak tekintik, amihez a világ azon területein is hozzáférést szeretnének biztosítani, ahol ez ma még nem adott.

Mindenesetre a novemberben pályára állított 60 műhold beigazolta a csillagászok aggályait, akik elmondták, hogy ha a műholdak halványabbak vagy lassúbbak lennének, akkor a helyzet kezelhető lenne, legalábbis egyelőre. A novemberi startot követő, világméretű felháborodás nyomán a SpaceX elnöke, Gwynne Shotwell azt nyilatkozta, hogy erre nem számítottak. Ami nyilvánvalóan nem igaz, mert a csillagászok az 1990-es évek óta figyelmeztetnek a problémára, a texasi A&M Egyetem csillagászati intézetének igazgatója 2013-ban TED-előadást tartott a témáról, a Nemzetközi Csillagászati Unió pedig az első Starlink csomag pályára állítása után, tavaly júniusban közleményben adott hangot a csillagásztársadalom aggályainak. Didier Queloz, a 2019. évi Nobel-díj kitüntetettje elmondta, hogy ha a Starlink konstellációja 25 évvel ezelőtt épült volna ki, akkor elmaradt volna az első exobolygók felfedezése. A SpaceX-et már korábban megkérték, hogy legalább fessék a műholdakat feketére, amit a cég nem tett meg (a műholdak túlmelegedését elkerülendő).

A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az ipar önként nem korlátozza magát, csak, ha erre rákényszerítik (ami persze nemcsak a műholdas internetszolgáltatók és a csillagászati kutatás viszonylatában igaz). Sajnálatos módon itt tudósok százainak vagy esetleg ezreinek munkája áll szemben a sok milliárd vagy billió dolláros iparág érdekeivel. A szerző meglátása szerint talán éppen most zárul be az a Világegyetemre nyíló ablak, amelyet négy évszázaddal ezelőtt a távcső feltalálása megnyitott. Sőt talán az űrszemét és az ütközésveszély miatt az az ablak is könnyen bezáródhat, amelyet az űrkorszak nyitott meg az emberiség számára. Ráadásul a szolgáltatás vélhetően nem azokhoz fog eljutni, akik rászorulnak, hanem azokhoz, akik meg tudják fizetni, hiszen a szolgáltatók nem puszta szívjóságból, hanem a minél nagyobb profit reményében építik a megakonstellációkat.

A szerző vitába száll azzal az állásponttal is, mely szerint a csillagászati kutatás súlypontja úgyis áttevődik az űrtávcsövekre, tehát a földi éjszakai égbolt tönkretétele nem túl nagy veszteség. Rámutat a csillagászat világképformáló erejére, az oktatás fontosságára, amit nem pótolhat az űrtávcsövekkel végzett, csúcstechnológiájú tudományos kutatás. Méltányolandó gesztusnak tartaná, ha a szolgáltatók mondjuk száz LEO-ra állított műholdanként megfinanszíroznák egy űrtávcső építését – önként vagy kényszer hatására. A szerző rámutat, hogy a műholdak tízezreinek pályára állítása egy teljes tudományterület halálos ítéletét jelentené, amire még nem volt példa az emberiség történetében. A megakonstellációktól remélt előnyöket a várhatóan okozott kárral párhuzamba állítva kellene mérlegelni.